A falklandi háborúban az Aermacchi MB–339-es volt Argentína egyetlen olyan sugárhajtású gépe, amely közvetlenül a szigetekről repült. Az összes hasonló kategóriájú argentin repülőgép az anyaországi légibázisokról kényszerült üzemelni, ami jelentősen korlátozta harci képességüket. 

Az argentin haditengerészet repülőerői (CANA – Comando de Aviacion Naval Argentina) tíz új Aermacchi MB–339A harci kiképző repülőgépet vásárolt, melyeket 1980 végén, 1981 elején kapott meg, s amelyek a 4-A-110-től 4-A-119-ig terjedő lajstromokat viselték. Az 1. haditengerészeti támadószázadban a régi Aermacchi MB–326BG gépeket egészítették ki, amelyek 1969 óta álltak szolgálatban. 1982 márciusában ennek a századnak a tizenhét repülőgépe, tíz Aermacchi MB–339A és hét Aermacchi MB–326BG települt át a Buenos Aires tartományban lévő Punta Indio légibázisra. A századot a haditengerészeti pilóták magasabb szintű továbbképzésre szolgáló harci kiképzőszázadnak használták, illetve támadószázadként is, ezért rendszeresen gyakorolták az együttműködést a tengerészgyalogsággal. Az MB–339-es nem egy radikálisan új konstrukció volt, hanem nagyrészt az MB–326-os bevált műszaki megoldásain alapult.

A típus promó plakátja:

A legnagyobb változás az volt az új típusnál, hogy két 30 mm-es DEFA gépágyúval ellátott fegyverkonténert is fel lehetett szerelni a gépre. Ezenkívül az MB–339-est modernebb rádióval, navigációs rendszerrel és giroszkópos irányzékkal látták el. Illetve további pót-üzemanyagtartályokat vihetett magával a belső és külső szárnytartókon. 1982. április 2-án partra szállást hajtott végre az argentin flotta a Falkland-szigeteken (Malvinas), amely Nagy-Britannia fennhatósága alatt állt. A Rosario fedőnéven előkészített hadműveletet, vagyis a szigetek elfoglalását célzó katonai akciót eredetileg május 25-én, az ország legnagyobb nemzeti ünnepén, a függetlenség napján tervezték végrehajtani. Argentína gazdasági helyzete viszont annyira megromlott, hogy a hatalmon lévő katonai junta uralmát a fokozatosan erősödő társadalmi engedetlenség egyre komolyabban fenyegette. Ebben a helyzetben a britek által ellenőrzött Malvin-szigetcsoport visszaszerzését célzó nagy horderejű katonai akciónak a hazafias érzelmek felszínre kerülését kellett volna eredményeznie, ami részben meg is valósult. Az argentin csapatok április 2-ai partra szállása és a szigetek fővárosának, Port Stanley-nek az elfoglalása sikeres volt.

A szigeteken található brit tengerészgyalogos egységek a várakozásoknak megfelelően csekély ellenállást tanúsítottak, és végül kapituláltak. Az argentin katonai junta – miután a szigetcsoport elfoglalását ünnepelte – egyáltalán nem tervezett hosszabb távon, ennek megfelelően nem is történtek komolyabb előkészületek egy lehetséges háború megvívására a britekkel. Az argentinok azt feltételezték, hogy London beletörődik újabb gyarmatának elvesztésébe, így az elején csak egy ötszáz fős helyőrséget hagytak a szigeteken. A haditengerészeti repülőparancsnokság a partra szállás napján, 1982. április 2-án rendelte el négy MB–339-es áttelepítését a Rio Grande-i légibázisra. Carlos Alberto Molteni kapitány mellett Jorge Giretti, Federico Larrinaga, Alejandro Catella, Guillermo Henry és Daniel Miguel hadnagy repülte át a gépeket. Az MB–339-esek Argentínába történő érkezésükkor piros-fehér festésűek voltak, de az áttelepülés napján parancs érkezett, hogy az MB–326-osokon lévő terepmintát kapják meg ezek is.

Az argentín haditengerészet MBB–339-es flottája:

A tizenhét rendelkezésre álló gépből rövid idő alatt tizenhatot tudtak repülőképessé tenni, egy műszaki hibás MB–326-ost alkatrészdonorként használtak. Mivel az argentin flotta két modern Sheffield-osztályú rombolóval (a Hercules és a Santísima Trinidad) rendelkezett, amelyeket Angliában építettek, a haditengerészeti pilótáknak volt tapasztalatuk a fedélzeti radart és a Sea Dart légvédelmi rendszereket illetően. A századparancsnok úgy döntött, hogy a brit hajók elleni támadásokhoz a külső 30 mm-es DEFA 553-as gépágyúkat kell használni, konténerenként 120 lőszerrel, továbbá LAU–10/A nem irányított rakétakonténereket, melyekbe négy 127 mm-es Zuni rakétát lehetett betölteni. Természetesen az ilyen fegyverek csak minimálisan képesek sebet ejteni egy nagy méretű páncélozott hadihajón. Egy 127 mm-es Zuninak 20-25 kg-os fejrésze van (a robbanóanyag ennek megfelelően sokkal kisebb), ehhez képest egy 100-125 kg-os kis méretű bomba is sokkal veszélyesebb fegyvernek tekinthető. A 30 mm-es lőszer természetesen képes kárt okozni a fedélzetben, de nem valószínű, hogy veszélyezteti a hajó épségét.

Ilyen piros-fehér színben érkeztek az országba:

Április 12-én Guillermo Henry és Carlos Benitez hadnagy átrepülte a terepszínűre festett MB–339-eseket Punta Indióból a Rio Grande-i előretolt repülőtérre, majd két másik géppel tértek vissza, hogy azokat is átfessék. Végül az összes példány a homokbarna és olívzöld álcázás kombinációját kapta meg április végéig. Az 1. század összes harcképes MB–339-esét és MB–326-osát parti légibázisokra osztották be. Így hat MB–339-es Rio Grandéba, négy MB–339-es Ushuaiába, négy MB–326-os Comandante Esporába, két MB–326-os Trelewbe került. Az argentinok már áprilisban, a harci cselekmények kezdetétől komolyan tartottak a brit Avro Vulcan távolsági bombázók hazai bázisaik elleni támadásaitól. A Trelewben található MB–326-os gépek feladatai között volt támadás esetén a Vulcan lehetséges vizuális elfogása a földi irányítás segítségével, valamint azok megtámadása két 12,7 mm-es géppuskával, ami így olvasva megmosolyogtatóan hangzik. Az argentinok az elfoglalt Port Stanley-t Puerto Argentinóra, a kis polgári repülőteret Base Aérea Militar (BAM) Malvinas névre keresztelték, ahová az MB–339-es könnyű támadó repülőgépek áthelyezését tervezték.

Az osztag parancsnoka, Carlos Alberto Molteni négy alkalommal repült Puerto Argentinóba a haditengerészet gépeivel, ahol megszemlélte a jövőbeni repülőteret, a szigetek körüli légteret, és megtervezte a hadsereggel való kommunikációt. A sziget használata nagy előnyökkel járt az anyaországi bázisokról induló repülésekhez képest egy esetleges brit invázióval szembeni harchoz. Április 23-án egy Lockheed L–188-as Electra szállította a technikusok első csoportját és az első pilótákat, Rodolfo Bogado és Guillermo Henry hadnagyot a Malvin-szigetekre. Az első két MB–339-es (4-A-113-as és a 4-A-116-os) repülését április 23-ára tervezték be. Vezérgépnek egy Beech King Air 200-ast használtak, amelyen további két Aermacchi-pilóta volt Horacio Talarico és Carlos Benitez hadnagy személyében. Carlos Alberto Molteni és Miguel Garcia Velazco hadnagy 9.00-kor szálltak fel gépükkel, és egy óra húsz perc alatt sikeresen megtették a 706 km-es távot az óceán felett. A repülőtér körüli légi forgalom intenzitását jelzi, hogy a pilótáknak 15 percet kellett várniuk a leszállási engedélyre. A nap végére a haditengerészeti és a parti őrség csoportosításában a szigeten összesen két MB–339-es, négy T–34-es Turbo Mentor kiképző repülőgép, két Short Skyvan szállítógép és egy Aérospatiale Puma helikopter volt.

Az MBB–339-eseket kísérő egyik King Air 200-as:

Az első problémát az jelentette, hogy a szigetcsoport egyetlen szilárd burkolatú repülő tere már az elején kicsinek bizonyult, és az argentin invázió után rendkívül megnövekedett a légi forgalom. Kevés volt az aszfaltozott állóhely, a szállító repülőgépek pedig folyamatosan rakományt hoztak a kontinensről. Tekintettel arra, hogy közeledett az esős időszak az Atlanti-óceán déli részén, a füvön való tárolás lehetőségével nem számolhattak, mivel a kis átmérőjű fotóművel épített olasz repülőgépek egyszerűen belesüppedtek volna a sárba. Az argentinok végül azt találták ki, hogy fadeszkákat raktak le, amire a gépeket rátolták. A brit kormány még az argentinokkal közösen kezdte el a szilárd burkolat kiépítését 1973-ban Port Stanley-ben. Addig a háborúból jól ismert lyukacsos fémlemezeket használták egy ideiglenes repülőtéren. Ezeket a lapokat megtalálták a szigeten, és állóhelyeket készítettek a gépek számára.

A személyzeteket kezdetben sátrakban helyezték el, amelyeket már az első éjszaka szinte teljesen elfújt a szél. Ezután a repülőtér nyugati részén lévő hangárt jelölték ki szálláshelynek, ahol addig két DHC–2-es Beaver hidroplánt tároltak. A haditengerészeti pilóták nem is álmodozhattak olyan luxusról, mint egy üzemanyagtöltő kocsi a gépek tankolásához. Helyette egy mobil kéziszivattyút kaptak, amit az egyik szállító repülőgép vitt át a szigetre. A 30 mm-es lőszert és a nem irányított rakétákat a repülőgépek közelében helyezték el, ami a későbbi brit bombázások és tüzérségi támadások miatt egyáltalán nem volt szerencsés ötlet. Április 25–30. között a pilóták három felderítő repülést hajtottak végre a szigetek felett, elsősorban azért, hogy megismerkedjenek a jövőbeni hadműveleti színtérrel. A harcok 1982. május 1-jén reggel kezdődtek meg, amikor egy brit Avro Vulcan bombázó – rendkívül hosszú bevetést végrehajtva az Ascension-szigetről – Port Stanley repülőterére huszonegy 500 kg-os bombát dobott le. Egy sor bomba csapódott be a leszálló pálya közelében, és az egyik közvetlenül el is találta azt, majdnem a felére csökkentve így annak felhasználható hosszát. Ezt követően a hajófedélzeti Sea Harrierek dobtak le kazettás bombákat, valamint megtámadták a Goose Green közelében lévő szükségrepülőteret is.

Érkezik az argentin ellátmány az elfoglalt sziget egyetlen betonos repülőterére:

Bár ezek a támadások nem vezettek repülőgép-veszteséghez Port Stanley-ben, de így is súlyosan csökkentették az MB–339-es bevethetőségét. A raktár, ahol ezeknek a repülőgépeknek az alkatrészeit tárolták, teljesen leégett. Ezenkívül 30 hordónyi JP–1-es hajtómű-üzemanyag is megsemmisült. Az argentin parancsnokság azt tervezte, hogy egy pár MB–339-est elküldenek a Puerto Argentino környékén repülő brit gépek felkutatására, de mivel a futópályát javítás miatt lezárták, a feladatot nem tudták teljesíteni. Május 2-án egy brit tengeralattjáró megtorpedózta a Belgrano tábornokról elnevezett argentin cirkálót, mintegy 250 tengerész halálát okozva. Ez sokként érte a szigeten lévő argentin erőket. Az MB–339-es gépek első éles bevetését május 3-án 14.30-kor hajtották végre, amikor a Molteni kapitány vezette géppár a levegőbe emelkedett.

A parancsnok a 4-A-116-os lajstromú géppel repült, kísérője, Carlos Benitez hadnagy pedig a 4-A-113-as számúval emelkedett a magasba. Célpontként egy nagy méretű hajót jelöltek ki számukra száz kilométerre a partoktól. A repülés teljes rádiócsendben és a tenger felett 3-5 méteren történt, a pilóták végig csupán kézjelekkel kommunikáltak egymással. Mivel az előre megadott helyen semmit sem találtak, az egyre romló időjárásban az argentinok további tizenöt kilométert repültek, nagy ívet leírva. A visszaúton Molteni rádión értesítette kísérőjét, hogy foglalja el a helyét mögötte és mellette. Ezután rádióztak a repülőtérnek a leszállási szándékukról, illetve értesítették a légelhárítást az érkezésükről. Molteni a leszállás után azonnal félreállt, helyet adva kísérőjének. A parancsnok ekkor visszatekintett a leszállóirányba, ahol egy fekete füstoszlopot látott, ám a második MB–339-est sehol sem találta. Miguel Garcia Velazco hadnagy és a műszakiak egy teherautóval siettek a katasztrófa helyszínére, ahova egy SA–330L Puma mentőhelikopter is megérkezett.

Az Aermacchi a becsapódás után kigyulladt, Benitez hadnagy holtan feküdt a Martin Baker Mk. 10-es katapultülésbe bekötve, melyet a repülőgép roncsai előtt találtak meg. Kiderült, hogy leszállás közben Benitez gépének szárnyvége egy sziklának ütközött, amitől a pilóta elvesztette uralmát a gép irányítása felett, s a földnek csapódott. Tekintettel arra, hogy így mindössze egyetlen MB–339-es maradt a szigeteken, a parancsnokság további repülőgépek áttelepülését kérte. Másnap, május 4-én két példány szállt fel Rio Grandéból Puerto Argentino irányába. Federico Larrinaga hadnagy a 4-A-110-es géppel, Guillermo Henry hadnagy pedig a 4-A-114-es géppel repült át. A vezérgép megint egy King Air B200-as volt. Tizenkét perccel a felszállás után azonban értesítették a pilótákat, hogy a szigeten lévő repülőteret megtámadták, ezért mindkét gép visszatért Rio Grandéba. Május 6-án ugyanaz a King Air ismét megpróbált egy pár Aermacchit a Malvin-szigetekre vezetni. Jorge Giretti hadnagy a 4-A-112-es, Federico Larrinaga hadnagy pedig a 4-A-115-ös géppel indult. A szigetcsoport megközelítésénél a rádiófelderítés brit haditengerészeti radarjelet észlelt a közelben, és a repülést ismét megszakították. Eközben a flotta Fokker F28-as és L–188-as Electra gépei továbbra is vittek ellátmányt a szigetekre. 

Carlos Alberto Benitez hadnagy síremléke a szigeten:

(Folytatjuk)

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2023. december - 2024. január számában jelent meg.

Fotók: Adolfo Jorge Soto, Alex Klichowski és Armada Argentina archív