Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság egykori teljhatalmú vezetője 1956-ban úgy látta, hogy hazájának biztonsága és presztízse érdekében atomfegyverek birtokába kell jutnia. Az 1957. október 15-ei védelmi technikai egyezményben a Szovjetunió megígérte, hogy átadja Kínának egy atombomba és egy ballisztikus rakéta tervrajzait, illetve azok működő prototípusát és a hozzájuk kapcsolódó adatokat.

Pillanat fotó az első kínai termonukleáris robbantásáról, bal oldalon a Nap látható:

Szovjet segítséggel kutatólaborok, urániumbányák és feldolgozóüzemek létesültek az ország különböző pontjain. 1958-ban Patou városa mellett megkezdődött egy nukleáris üzemanyag-komponenseket előállító üzem, Lancsou városánál pedig egy gázdiffúziós gyár építése. 1959-ben hozzáláttak a Csiucsüan melletti atomenergia-komplexum építéséhez, illetve a Lop-sivatagban található Lop-nórnál kijelöltek egy nukleáris tesztközpontot a Hszincsiang tartomány sivatagi területén található több mint 100 ezer négyzetkilométeres terepen. Összehasonlításképpen: az amerikai nevadai kísérleti telep körülbelül 3500 négyzetkilométeres, míg a kazahsztáni szovjet szemipalatyinszki kísérleti telep 5180 négyzetkilométeres. 1960 júliusában a szovjetek kivonták a több száz fős szakértői csapatot Kínából, miután a két fél között elmérgesedett a viszony. Addigra viszont a technikai segítségnyújtás nagymértékben felgyorsította a folyamatokat, és Kína hamarosan önerőből végezte ezt a munkát. Az Egyesült Államok számára a légi fényképezés tűnt a legegyszerűbb és legkönnyebben kivitelezhető megoldásnak a kínai információk megszerzéséhez. Így Amerika ismét Tajvan felé fordult, ahol CIA-segítséggel már évek óta teljesítettek rádiótechnikai légi felderítéseket Kína felett.

Sikerült Csang Kaj-seket, a Kínai Köztársaság elnökét meggyőzni, hogy tajvani pilótákat képezzenek ki az U–2-es gépre, és hajtsanak végre felderítő repüléseket mélyen Kína felett. Az első pilóták 1959 márciusában érkeztek az államokba, és bár Powers lelövése miatt úgy tűnt, leáll a program, az elnök végül 1960. május 6-án engedélyezte két U–2-es átadását a tajvani félnek. 1962. január 13-án a Csen Huaj őrnagy vezette tajvani U–2-es első alkalommal lépett be a kommunista ország légterébe. Az U–2-es repülésekkel sikerült Kína középső területeire is eljutni, ám Belső-Mongólia nagyobb része így is kiesett a gépek hatóköréből. 1960-tól elindult a Corona amerikai űrprogram, amelynek keretében fotófelderítő műholdakat lehetett Föld körüli pályára állítani. Ezek jóval gyengébb felbontású képeket készítettek, mint az U–2-esek kamerái, de nagyobb kiterjedésű objektumokat és városokat tudtak vele megfigyelni, illetve a repülőgépek számára potenciális célokat kijelölni.

Egy kínai Tungfeng 2-es rakéta, ami a szovjet R-2-es, és ami a német V-2-es alapján készült:

1961 decemberében első alkalommal fotózták le a Lop-nórt egy műhold segítségével. 1963 márciusában a Patou melletti objektumot elsőként sikerült azonosítani az elkészült U–2-es fotók alapján. Július 12-én először indítottak el egy KH–7-es Gambit fotófelderítő műholdat a Vandenberg légitámaszpontról. Mivel oldalsó szögben készítette a felvételeket, ezeket sokkal jobban lehetett utólag tanulmányozni, és a felbontásuk is jobb volt, mivel alacsonyabb pályán haladt a Gambit. 1963 őszére a Lop-nór felkerült a CIA céllistájára a kínai atomprogrammal összefüggésben. A tajvani gépek és a műholdak által készített fotók összegzése után egy belső elemzést írtak A kommunista Kína fegyverzetfejlesztési programja címmel. Ebben az szerepelt, hogy a lancsoui és a patoui komplexumok előrehaladott állapotban vannak, hamarosan már az elektromos hálózatra is rá lesznek kötve. Azt is megemlítették benne, hogy a lancsoui objektum mérete még nem engedi, hogy fegyverminőségű urán-235-öt tudjanak előállítani. Így valószínűsíthetően Kína leghamarabb 1966-ban éri el azt a pontot, hogy sikeresen felrobbanthassa első atombombáját, figyelembe véve a technikai nehézségeket és sok további építkezést, amelyekre szükség van a programhoz.

Eközben 1962. szeptember 11-én a kínai második gépipari minisztérium hivatalosan jelentést írt a párt központi bizottságának, amelyben „kétéves tervet” javasolt Kína első atombombájának 1964-ben, de legkésőbb 1965 első felében történő felrobbantására. 1962. november 3-án Mao Ce-tung utasítást adott ki, amelyben megfogalmazta, hogy ennek megfelelően cselekedjenek, erőteljes összhangban és jó munkát végezve tevékenykedjenek. 1962-ben határkonfliktus tört ki India és Kína között. A lehetőséget kihasználva az Egyesült Államok India oldalára állt az ügyben, és U–2-es határ menti felderítésekkel segítette szövetségesét. Miután sikerült elnyerni India bizalmát, a kormány beleegyezett egy kis repülőtér használatába, ahonnan a Lop-nór elérhetővé válhatott. Egy igazolt repülés után az indiai kormány végül visszavonta a repülésekre adott korábbi engedélyét. 1964 áprilisában egy Gambit műhold fotózta le a Lop-nóri komplexumot. Az elkészült fotókon azonosítottak egy száz méter magas tornyot, amelyet kettős kerítéssel vettek körül. Ebből arra lehetett következtetni, hogy valószínűleg készülnek az első földfelszíni robbantásra.

Az első termonukleáris bomba leoldása, egy átalakított H-6-os bombázóból:

John A. McCone CIA-igazgató július 24-én tájékoztatta Johnson elnököt, hogy a kínaiak sikeresen túljutottak néhány, a szovjet kivonulás által okozott problémán, ha nem az összesen. Az NPIC (National Photographic Interpretation Center) 1964. augusztusi hétoldalas, fotókkal kiegészített jelentésében a Csiucsüan melletti komplexumot átminősítették „lehetségesről” „valószínűre” a kínai atomprogram egyik kulcshelyszíneként. Augusztus 5-én egy Corona KH–4A műholdat lőttek fel, amely négy nappal később tért vissza. A Lop-nórról készült fotókat látva az NPIC emberei jelentették, hogy nagy valószínűséggel két hónapon belül tesztet hajthatnak végre a területen.

Szeptemberben McCone értesítette Dean Rusk külügyminisztert és McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadót a fejleményekről, és további U–2-es bevetéseket sürgetett. Ám mind a ketten vonakodtak engedélyezni ezeket az esetleges kudarc miatt, mivel addigra a tajvaniak három U–2-es gé8-án küldött CIA-telegram szerint a thaiföldi Takhliból való engedélyezett repülést végül a közelgő őszi elnökválasztás miatt törölték. Kína 1964. október 16-án 15.00-kor robbantotta fel az első atombombáját a Lop-nóri kísérleti telepen. Az 596-os projekt fedőnevű fegyver 22 kilotonnás volt, és hatóereje megegyezett az 1945-ben a japán Nagaszakira ledobott amerikai bombáéval. Néhány órával a robbantás után a pekingi rádió hírül adta a világnak a kínai nép újabb sikerét. A robbantás amerikai kódjele CHIC–1-es volt. Az amerikai légierő speciális gépei még azon a napon levegőminták begyűjtését kezdték meg C-130-as, WB–50-es és WB–57-es típusú gépekkel, japán (Jokota), líbiai (Wheelus), alaszkai (Eielson) és kaliforniai (McClellan) bázisokról. December 5-éig 85 repülést teljesítettek, és a gépek 721 órát töltöttek a levegőben. A robbantás utáni törmelékfelhő október 17-én érte el Japán környékét, majd Kanadán keresztül 23-án az Egyesült Államok keleti partját. A begyűjtött légköri adatok pedig az urán-235 létét igazolták. Október 20-án egy Corona műhold lefotózta a robbantás helyszínét.

WB-57-es atmoszférikus megfigyelő:

1965. január 8-án a C015C számú küldetés során egy tajvani U–2-es elrepült Lancsou városáig. A repülést éjszaka teljesítették, mivel a gépen egy FDD–4-es infrakamera volt, mely képes volt rögzíteni az ipari létesítmények hőkibocsátását. Vang őrnagy sikeresen lerepülte a feladatot, hat órát töltve ellenséges légtérben. Az infrafotók bizonyították, hogy Lancsou teljes kapacitással üzemelt, ezek után Washingtonban biztosra vették, hogy a bombához szükséges uránt ott állították elő. Két nappal később egy újabb éjszakai bevetésen Csang Li-ji U–2-es gépét Patou város közelében lelőtték. Ő maga sikeresen katapultált és fogságba került. 1965. május 14-én Kína felrobbantotta a második bombát, amelyet a Li Jüan-ji vezette 4201-es oldalszámú Hung–6-os – a szovjet Tu–16-os kínai változata – gépről dobtak le. A hatóereje 35 kilotonna volt.

1965 októberéig kilenc alkalommal fotózták le egy-egy KH–4-es műholddal Lop-nórt. Lancsou városát március 16-án egy KH–7-es, míg a patoui komplexumot három alkalommal, januárban, márciusban és áprilisban dokumentálták. A csiucsüani létesítményt egy alkalommal egy U–2-es, huszonegy esetben pedig Gambit és Corona műholdak figyelték meg. 1966. május 9-én, október 29-én és december 28-án egy-egy robbantási tesztre került sor. A májusi próba során szintén egy Hung–6-os bombázót használtak, a bomba hatóereje 200 kilotonna volt. A begyűjtött légköri adatokból kiderült, hogy termonukleáris robbantást hajtottak végre. Az októberi teszt során egy Tungfeng–2-es (a szovjet R–2-es rakéta kínai másolata) rakétát lőttek ki a Lopnórra a 894 kilométerre található Suangcseng légibázisról. A decemberi egy kétlépcsős, 300 kilotonnás tesztrobbantás volt. Az amerikaiak egy merész tervvel álltak elő, hogy igazán pontos információkhoz jussanak. A Purple Flash fedőnevű küldetés keretében a Sandia Laboratories által fejlesztett Tabasco nevű szenzort akarták a robbantás közelébe juttatni. Az erre akkor legalkalmasabb gép az U–2-es volt. Csuang Zsen-liang őrnagyot választották ki a feladatra, akit egy héttel a repülés előtt tájékoztattak. Zsen-liangot és a tartalék pilótát, Csang Csen-hajt Thaiföldre vitték át, mivel a Lop-nór csak innen volt elérhető.

Lop Nor az első atomrobbantás után:

A bevetés napján Zsen-liang a géphez közeledve két tárgyat vett észre a szerkezet hasára függesztve, melyeknek egyik vége átlátszó volt. A szenzorokra, amennyiben a helyiek megtalálják, kínaiul felírták a „tudományos akadémia” szavakat, abban bízva, hátha így nem nyúlnak majd hozzá. 1967. május 7-én 19.20-kor Csuang Zsen-liang felszállt a thaiföldi Takhli bázisról. Mianmar és India érintésével, Nepálon keresztül érte el célját. A hosszú út után probléma nélkül érkezett meg a kijelölt terület fölé, s 23.39 és 23.40 között oldotta le a két szenzort, majd másnap hajnali 4.05-kor érkezett vissza Thaiföldre. Az út oda-vissza majdnem hatezer kilométer volt, és 8 óra 45 percig tartott. A repülés, bár sikeres és problémamentes volt, a tajvani NSGA Su Lin Kou állomás nem volt képes kapcsolatbalépni a szenzorokkal. 1967. június 17-én Kína felrobbantotta a levegőben az első többlépcsős termonukleáris fegyverét, melynek hatóereje 3 megatonna volt, a célba juttatáshoz egy Hung–6-ost használtak. Mivel továbbra sem kaptak adatokat a szenzoroktól, döntés született, miszerint visszaküldenek egy másik gépet, amelyik megpróbál azokkal kapcsolatba lépni a levegőben. 

Az auguszuts 30-ai Lop Nor küldetés gépe:

Augusztus 30-án a Csang Hszie vezette gép 19.36-kor szállt fel a thaiföldi Thakliból egy 21-22 MHz-es adó-vevővel. 23.00-kor az odafelé vezető úton, Golmud városánál, 700 kilométerre délkeletre a Lop-nórtól a System XII önvédelmi berendezés jelzett, hogy az SZ–75-ös föld-levegő rakétarendszer tűzvezető lokátora követi. A System XIII, amely impulzusmegtévesztő eszközként funkcionált, ezzel párhuzamosan automatikusan bekapcsolt. A pilóta kitérő manőverbe kezdett, és 20-30 másodperccel később, 600–900 méterrel lejjebb és ezer méterrel előbb felrobbant egy légvédelmi rakéta. A második pedig hasonló paraméterekkel mögötte. A pilóta összesen négy rakétát látott közeledni, de egyik sem találta el. A célzónához érve egy 20 kilométeres körben tett még néhány fordulót, folyamatosan rövidhullámú jeleket küldve, megpróbálva válaszra ösztönözni a szenzorokat. Többpercnyi sikertelen próbálkozás után Hszie végül feladta, mert még a teljes napfelkelte előtt szeretett volna visszaindulni. A pilóta 4.41-kor landolt Thaiföldön. Összegezve a Purple Flash akció sikertelen volt, és ennek az okára soha nem derült fény. A hibákból tanulva újratervezték a szenzorokat, ám méretük miatt az U–2-es már nem volt képes elvinni őket a célterületre.

Utólagos jelentés, a légvédelmi rakéták indításáról az U-2-re:

1968. augusztus közepén a tajvani 34. „Black Bats” század parancsnokát, Lu Tö-csit a légierő parancsnokhelyettese, Jang Saolin magához hívatta, hogy válasszon ki kétcsoportnyi embert egy fontos feladatra, aminek ő lesz a parancsnoka. A kijelölt 27 fő ezután a hírszerző osztály parancsnokságára került. Egy rövid angol nyelvű teszt és dokumentumok kitöltése után elkobozták személyes holmijukat, majd a csoportot átvitték az Egyesült Államokba. A feladat részleteiről a CIA vezetésén kívül csak a tajvani védelmi miniszter, a légierő parancsnokhelyettese és a századparancsnok tudott. A titkos akció fedőneve Chiron, más néven Kheirón lett, mely egy bölcs kentaur neve a görög mitológiából. Amerikai fedőneve Project Heavy Tea volt. Szeptember 27-én reggel egy hófehér Boeing 727-essel elrepültek a Fülöp-szigeteki Clark légibázisra, majd a Trans International Airlines DC–8-asával a kaliforniai Travis légibázisra. A pilótákat és a fedélzeti technikusokat a tennessee-i Nashville-be vitték C–130-as átképzésre. A többieket ismertető kurzusra vitték, ahol megmutattak nekik egy specializált C–130E alváltozatot, amelyből akkor csupán négy darab létezett. A gépet különböző elektronikus érzékelőberendezésekkel látták el mélységi hírszerző berepülések teljesítésére. Még aznap felszálltak a géppel, és meg sem álltak egészen a nevadai 51-es körzetig.

A tajvaniakat kényelmes fabarakkokban helyezték el. Az egész bázison csak ők, a kiképzők, illetve a bázist kiszolgáló személyzettartózkodott. A kemény és szigorú oktatás fáradalmait sokszor a fedett úszómedencében vagy a sportpályákon vezették le a hallgatók. Hétvégére a bázis mindig kiürült, de a tajvaniak nem hagyhatták el, ezért magukra főztek a konyhán, aminek persze örültek, mert hazai ízeket fogyaszthattak. Volt, amikor szabadnapot kaptak, ilyenkor a titoktartási szabályok figyelembevételével kapcsolódhattak ki. Hamarosan eltelt a karácsony és az újév is. A kiképzés során megismerkedtek a C–130-ashoz rendszeresített inerciális navigációs rendszerrel, az előrenéző infralokátorral és a terepkövető radarral, melyek mindegyike a kor legmodernebbje volt. Mivel a gép ilyen felszereléssel még soha nem repült, a gyártók minden gyakorlórepülés után kikérték a személyzetek véleményét, és sokszor azok után állítottak, javítottak a rendszereken. A repülések olykor tíz órán át tartottak napfelkeltéig, és néha egészen a keleti partig eljutottak. Előfordult, hogy a gyakorlat részeként amerikai F–4-es vagy F–104-es repülőgépek próbálták elfogni a személyzetet.

A tajvani személyzet kiképzése a hegyekben:

Egy esetleges kényszerleszállást a hegyekben is begyakoroltak, mégpedig úgy, hogy háromfős csoportokat szerveztek Nevada hegyei között, ahol minimális túlélőfelszereléssel kellett több éjszakát eltölteniük az amerikai speciális erők segítségével. Sokuk még soha nem élt át olyan hideget azelőtt. Nyolc hónap után, 1969 áprilisában a 27 fős csapatot a japán Kadenába vitték. Onnan pedig másnap éjjel ismét egy hófehér Boeing 727-es dobta át őket Thaiföldre. 1969. május 10-én a CIA engedélyezte a Chiron projekt végrehajtását. Hét nappal később 17.00-kor egy 12 fős személyzet szállt be egy sötétszürke C–130-as Herculesbe, amely semmilyen külső azonosítót nem hordott. Mivel a cél a Hercules hatótávján túl volt, négy üzemanyagtartályt helyeztek el a deszanttérben, valamint a kidobásra szánt szenzorokat. A személyzet a következő volt: gépparancsnok: Szun Pej-csen ezredes, másodpilóták: Huang Ven-jü, Jang Li-su, navigátorok: Ho Co-ming, Liao Huang-jing, Ma Haj-tao, elektronikai hadviselési tisztek: Csen Csi-san, Si Tung-csing, Liu Engu, fedélzeti mérnök: Ji Ju-neng, légideszanttisztek: Liu Kuj-seng, Kuj Hszing-tö.

A C-130-as személyzet, a kitüntetési ceremónián 1969-ben, középen a Tajvani Védelmi Miniszter:

A felszállás után 5600 méteres magasságon indultak északi irányba. Az idő előrehaladtával az üzemanyag fogyása miatt a gép könnyebb lett, így képesek voltak biztonságosan átrepülni a Himaláján. A Hercules az adott üzemanyag-mennyiséggel Japánból vagy Tajvanról is elérte volna a célterületet, de az amerikaiak úgy ítélték meg, a délkeleti régió kevésbé veszélyes a küldetés szempontjából. Kunming közelében a Hercules radar-besugárzásjelzője figyelmeztetett, hogy egy földi lokátor látja a gépet, de szerencséjükre öt perc után megszűnt a követés, és vadászgépek sem érkeztek. Éjfél után pár perccel értek a célzónába, ahol 300 méteres magasságon 0.32 és 1.02 között mindkét szenzort sikeresen kidobták. A visszaúton az inerciális navigációs rendszer meghibásodott, ezért az automata iránykeresőre kellett hagyatkozniuk. A Himalája átrepülésénél pedig viharba kerültek. Mianmar légterében az üzemanyagszint-jelző műszer is elromlott, emiatt végül engedéllyel Csiangmajban szálltak le, és másnap tértek vissza Takhliba.

A teljes út 14 óra 20 percig tartott. A hazaút megünneplése után itt volt az idő, hogy a két szenzorral felvegyék a kapcsolatot, ami, úgy tudni, elsőre sikerült. Május 19-én egy CIA-charterjárat vitte vissza a csapatot Tajpejbe, ahol a légierő főparancsnoka, Laj Ming-tang fogadta őket, és még aznap ünnepséget tartottak a légierő klubjában. Egy héttel később az összes résztvevő megkapta a Hűség és Bátorság érmet a védelmi minisztertől. Az akció utáni időszakban Kína két tesztet hajtott végre, szeptember 22-én és 29-én. Nincs elérhető információ, hogy ha valóban voltak újabb robbantások, milyen adatokat sikerült begyűjteni róluk.

2019-ben még élő C-130-as tajvani személyzet:

Mivel a ledobott érzékelők élettartalma egy év volt, egy újabb hasonló akcióra is szükség volt. Miután a tajvani kormány ismét áldását adta, a CIA 1970 márciusában egy másik csoportot vitt az államokba átképzésre. 1970. április 24-én Kína sikeresen fellőtte az első mesterséges holdat. Két nappal később a CIA hivatalosan is leállította a projektet, a tajvaniakat pedig másnap hazaszállították. Nem tudni, miért lett vége hirtelen az egésznek. Az egyik feltevés szerint a műholdas technológia előrehaladtával a szenzoros megfigyelés okafogyottá vált. Talán az is közrejátszott a döntésben, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti viszony enyhülni kezdett, ennek egyik eseménye volt, hogy 1971 júliusában Henry Kissinger külügyminiszter titokban Kínába utazott. Így aztán 1974 májusában végleg leállították a tajvani U–2-es repüléseket. A Chiron és a Purple Flash akciók a mai napig titkosítva vannak Amerikában. Az elmúlt években feltárt adatokat és információkat a tajvani pilóták és a végrehajtó állomány hozta nyilvánosságra.

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2023. augusztusi számában jelent meg.

Fotók: CIA, Martin Laycock és Kínai Hadtörténeti Múzeum archív